Amiről az utcák mesélnek…

A kozák lovas szobrának megdicsőülése és porba hullása

Nyíregyházát 1944. október 31-én foglalták el a 2. Ukrán Front katonái Malinovszkij marsall vezetésével. Már Budapesten folytak a harcok, amikor a Szovjetunió marsallja magához rendelte Pátzay Pál szobrászművészt, akitől megrendelte az ország első felszabadulási emlékművét. Pátzay egy vele készített riportban elmondta, hogy a felszabadítók egyik tisztje látta a székesfehérvári lovasszobrát, amely nagyon megtetszett neki, ezért lett ő a kiválasztott. (A 10-es huszároknak 1939-ben állított szobráról volt szó.) Pátzay elmondása szerint Malinovszkij elmagyarázta neki, hogy milyen alkotást álmodott Nyíregyháza egyik terére: „Kozák ül egy ágaskodó lovon. A kezében kard, amint üldözi az ellenséget. Mert itt, ebben a városban a kozákok vívták ki a győzelmet, sok vért hullattak”.

A szobornak 1945. május elsejére készen kell állnia! – utasította a marsall Pátzayt, aki hiába szabadkozott: kapott műtermet, mellé rendeltek egy tisztet és katonákat segíteni, a talapzatát pedig egy szovjet építésznő építette. 1945. május 1-jén fényes pompával, a szovjet helyőrség díszszázadának és a sötétkék egyenruhájú, vörös gallérú és kézelős kozák díszőrség jelenlétében le is leplezték az alkotást. A lepel lehullásának pillanatában a szovjet katonák díszsortüzet adtak, majd a magyar katonazenekar a szovjet himnuszt játszotta.

1956 őszén a nyíregyházi forradalmárokat már nem a felszabadítókra emlékeztette a szobor, hanem az országot megszálló, a szabadságot elvevő és emberek ezreit málenkij robotra hurcoló szovjetekre. Ezek a fájdalmak és megaláztatások törtek elő az emberekből, amikor a szobor ledöntésével a zsarnoki elnyomás ellen tiltakoztak és hitték, hogy e tettükkel is közelebb jutnak a remélt szabadsághoz. Ennek az október 26-i napnak az emlékét őrzi az a szoborfej, amelyet a szobortestet szétverő kalapácsok súlya elől sikerült megmenekíteni, és ma a múzeumban várja, hogy alkalmanként kiállítsák.

Hiába voltak a remények, a szobor már a következő évben ismét ott magasodott a város felett és várta, hogy a kijelölt ünnepnapokon koszorúkkal és virágokkal övezzék…

(Megjelent: Nyíregyházi Napló, 2020. október 22. 8. o.)

Leonyid Bruzgin: A kozák lovasszobor avatása 1945-ben
(Kelet-Magyarország, 1975. május 1. 5. o.)

A forradalmárok 1956. október 26-án ledöntötték a szobrot

A szobor megmentett feje ma a Jósa András Múzeumban található

1957-től már újra állt a szobor...

Amiről az utcák mesélnek…

A nyíregyházi taliga, avagy a „kétkerekű nyírségi bárka”

Sokáig hozzátartoztak a nyíregyházi utcák képéhez a kétkerekű, egylovas taligák, vagy ahogyan a tirpák gazdák nevezték, a talyigák. A taligások munkaeszközükkel olyannyira jellegzetes alakjai voltak a városnak, hogy képeslapok témáivá is váltak. Sőt még Blaha Lujza is egy taligást részesített előnyben egy négyesfogatú hintóval szemben, amikor a Hárs vendéglőben tarott szereplését követően sóstói szállására szállíttatta magát.

A féderes taligák a nyíri homokra lettek kitalálva! A teherszállításra használt változatát liderkának, míg a személyszállítót fiákertaligának nevezték. Nyíregyházán meghatározták a bérkocsizásból élők számát, azt csak iparhatósági engedély birtokában lehetett űzni a szintén a hatóság által szabott díjak szerint. Mindezek ellenére a legtöbb kifogás és panasz azért érkezett a taligásokkal szemben, mert az árszabályozást nem vették figyelembe és sokszor tripla áron vállalták a fuvart. A hatóságok az engedélyek bevonásával igyekeztek a túlkapások számát csökkenteni. Azért is többen és sokszor panaszkodtak, mert esténként nincs elég fiáker a vasútállomáson, pedig oda beosztották őket, de ezt különböző okokkal kijátszották.

Azért a „lószerető, italkedvelő, és politizáló parasztemberek” között, ahogy Szohor Pál h. polgármester nevezte őket 1935-ben egy rádióelőadásban, voltak becsületesek is. Mint pl. az a taligás, aki egy ifjút átmulatott éjszakája után szállított haza otthonába és 10 pengőt kapott a fuvarért, amit ő nem akart elfogadni, mert nem tudott visszaadni, de a mámoros ifjú ragaszkodott hozzá. Másnap azonban megjelent a fiatalembernél, aki már kereste a pénzét, és a visszajáró 9 pengő 20 fillérrel megörvendeztette őt. Így lett neki újra sörre valója, a taligás pedig busás borravalót kapott.

Az 1920-as évek közepétől már egyre több volt az autóval történő személy- és teherfuvarozás a városban, amik több esetben már jobb tarifákat is kínáltak a taligásoknál, és lassan leszorították az utakról a nyírségi népnek ezt a sajátos találmányát, a talyigát.

(Megjelent: Nyíregyházi Napló, 2020. szeptember 18. 8. o.)

Amiről az utcák mesélnek…

Régi mesterségek nyomában

Nyíregyházát földrajzi adottságai nem arra predesztinálták, hogy ipari nagyvárossá legyen, ahogyan azt Geduly Henrik is megfogalmazta monográfiájában: „a szűk Ér-folyón kívül a természet itt mit sem nyújt, amit az ember, mint készen kapott erőfejlesztő vagy anyagnyújtó közeget felhasználhatna”. Bár 1842-től rövid ideig működött itt egy dörzsgyufagyár, 1846-tól pedig egy szintén rövid életű szivargyár is, amelyeknek termékei az egész országba eljutottak, a nagyipari vállalkozások azonban sokáig mégsem tudtak tért hódítani, a kézműipar dominált.

A város betelepülését követően, miután a határban lévő földeket is kiosztották, az elöljáróság már nem látta szívesen azokat a beköltözőket, akik a lakhatásuk mellé földet is igényeltek. Annál inkább szívesen fogadták a kézműveseket, akik a földművelésre berendezkedett lakosok iparcikkek iránti egyre növekvő igényét orvosolhatták. A kezdetben önellátásra berendezkedő gazdák szükségleteit mindössze 1 borbély, 1 molnár, 1 kerékgyártó, 1 csizmadia, 1 varga, 2 szabó és 2 nyeregcsináló látta el. Számuk azonban fokozatosan nőtt: 1761-ben a mesterek már 18-an voltak, az 1770-es években 8 iparágban 26 fő dolgozott, 1793-ban pedig már 252, különböző mesterséget folytató lakosokról szóltak az összeírások. Az iparosok többsége felvidéki városokból érkezett, tudtak írni és olvasni, nagy tapasztalatokkal rendelkeztek, és tudásukat igyekeztek a közösség javára kamatoztatni.

Geduly Henrik 1896-ban megjelent monográfiájából tudjuk, hogy akkoriban 760 mester próbált megélni szakmájából. 35 iparágat sorol fel, név szerint megemlítve azok művelőit. Kiderül, hogy legtöbben a csizmadiák (159), a szabók (110), a cipészek (81), az asztalosok (50), az ácsok (44), a szűcsök (41) és a kőművesek (38) voltak. A listán ma már kihalt mesterségek is találhatók, mint pl. kefés, rostás, fésűs. A csizmadiák jelentőségét növeli, hogy közülük kerültek ki az 1885-től működő ipartestület első elnökei is. E régi iparosok emlékét is őrzi a Sóstói Múzeumfalu, ahol néhány mesterségnek berendezett műhelye repíti vissza a látogatókat a múltba.

(Megjelent: Nyíregyházi Napló, 2020. szeptember 11. 8. o.)

Amiről az utcák mesélnek…

„Két idealista orvos álma”: szanatórium a Kállói utcában

A mai Szent István utca 42. sz. alatt található épületről a legtöbben talán azt tudják, hogy itt rendezkedett be a Magyar Rádió Nyíregyházi Stúdiója. A falán 1948-ban elhelyezett, Krúdy Gyulát ábrázoló dombormű pedig azt hirdeti, hogy a telek egykor a Krúdy család tulajdonában volt, a mostani kert helyén álló épületben töltötte a később híressé vált író gyermekéveit. A két esemény közötti időben pedig egy magánszanatórium kapott itt helyet, amely bővítéseként, 1927-ben készült el a ma is látható épület (képünkön).

A két „idealista orvos”, aki a szanatóriumot megálmodta: Klekner Károly és Spányi Géza. Az Erzsébet Közkórház két kiváló orvosa 1911-ben folyamodott a városhoz ingyen telekért építkezés céljából, de kérésüket nem támogatták. A következő évben sikerült megszerezniük a Krúdy család egykori telkén álló lakóházat, amelyet modern felszerelésű szanatóriummá alakíttattak át. 1912 novemberében folyamodtak a belügyminisztériumhoz engedélyért, és 1913. február 9-én mutatták be a 12 férőhelyes intézményt. A látogatók jólesően állapították meg, hogy „ilyen szanatórium a fővárosnak is díszére válnék!”.

A gyógyintézet elsősorban sebészeti-, szülő- és nőbetegek befogadását célozta meg. A kitűnő szolgáltatásoknak köszönhetően jövedelmező vállalkozássá nőtte ki magát, ezért 1923-ban elhatározták a bővítését. Pisszer János helyi építőmester tervei alapján és az ő kivitelezésében, 1927-ben készült el az új épület, amelyet összekapcsoltak a már meglévővel. Pisszer „szaktudását és nemes művészi elveit hirdeti a homlokzati rész hangulatos és technikai szempontból bravúros elgondolású íve, amely az oldalokon kiugró szárnyrészeket összeköti és az egyszerű homlokzatba erősen ható esztétikai elemet visz be, amelyet egyébként a manzárdtető szépsége képvisel”. Az udvar parkosítása során, Klekner tervei alapján a kettőskereszt és a hármashalom formálódott ki.

A magánszanatóriumot 1949-ben számolták fel, rövid ideig diákotthon, majd 1952-től az első vidéki rádió innen sugározta adását az éterbe 2007-ig. Ma üresen áll…

(Megjelent: Nyíregyházi Napló, 2020. szeptember 4. 8. o.)

"Hazánk szentje, szabadság vezére"

Rövidebb-hosszabb megszakításokkal 2003 óta gyűjtöm és fotózom a II. Rákóczi Ferenccel és az általa vezetett szabadságharccal kapcsolatos emlékjeleket (szobrokat, emléktáblákat, emlékoszlopokat és kopjafákat) határainkon innen és túl. A Kárpát-medencében felállított emlékjeleket a teljesség igényével mutatom be, de kitekintést adok a Kárpát-medencén túl felállított emlékekről is. Összesen 289 település 610 emlékjelét sikerült felkutatnom és fotók segítségével bemutatnom 400 színes oldalon. A kötetet dr. Mészáros Kálmán hadtörténész, a korszak kiváló kutatója és ismerője lektorálta. A borítótervet Szabó-Kovács Ákos készítette. Mindkettőjük segítségét itt is hálásan köszönöm!

A Nemzeti Kulturális Alap és a Nemzeti Panteon Alapítvány támogatásra méltónak találta a kiadványt, de a megítélt támogatásuk nem elegendő a nyomdaköltségre, a kötet tervezett minőségéből viszont nem szeretnék engedni. Mivel a járványügyi helyzetben nem sikerült a még hiányzó anyagi források előteremtése, ezért akik szeretnék támogatni a kiadvány megjelenését, azok megtehetik előrendelés formájában. A támogatók a neve a kötetbe is bekerülne, úgy mint: „a kötet megjelenését előrendeléssel támogatták”. A kéziratot szeptember végén szeretném nyomdába adni, hogy a kötet legkésőbb október 29-re megjelenjen.

Akit érdekel a lehetőség, vagy további információkra van szüksége, kérem keressen az Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail címemen. 

Néhány mintaoldal a kötetből:

Egy bevezetőt követően az emlékjelek bemutatása a Budapesten találhatókkal veszi kezdetét...

...majd megyénként és településenként folytatódik

Természetesen a Vaján található kuruc szoborpark sem maradhat ki a bemutatásból

A történelmi országrészeken (Délvidék, Erdély, Felvidék, Kárpátalja) is szép számmal találhatók emlékjelek

A Kárpát-medencén túli szobrokat és emléktáblákat is igyekeztem lajtstromba szedni

A kötet végén egy táblázatban összegeztem a 610 emlékjelet

Előrendelés: Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

Ki mesélteti az utcákat?

2013 októberében arculatváltás történt a Nyíregyházi Naplónál és a lokálpatrióta tudat erősítése érdekében egy helytörténeti rovat is indult „Amiről az utcák mesélnek…” címmel. A sorozat a 100. részéhez érkezett el, amely alkalomból bemutatjuk a szerzőt és a cikkek megszületési körülményeit.

Bővebben...