GUNYECZ ANNA PIROSKA

Szódagyártó őseim

Nem is olyan régen Nyíregyházán egy szódásüvegről mindenkinek a Gunyecz név jutott az eszébe. Nem is ok nélkül, hiszen őseim több mint száz éve kezdtek Nyíregyházán szódát gyártani. Dolgozatom ennek a házi nyomozásnak az eredménye, hiszen a családi „levéltárban” fellelt iratok és fényképek, valamint a családi emlékezet segítségével állítottam össze szódagyártó őseim történetét.
Ükapám, Gunyecz János az 1870-es évek elején született és 1902 körül, a XX. század első éveiben kezdett szikvízgyártással foglalkozni. Alkalmazottja nem volt, segítségét fiai jelentették. Dédapám, Gunyecz István 27 évesen, 1932-ben nősült meg, addig édesapja besegítő családtagja volt, majd külön szikvízgyártó vállalkozásba fogott, az iparengedélyt 1933. március 24-én K 4531/1933. ügyszámon, B.331933 lajstromszámon Bencs Kálmán polgármester adta meg. Két évvel később a szódakészítéshez használt vizet bevizsgáltatta: „a kérdéses víz egy igen jó ivóvíz összes kellékeit tartalmazza s egészségügyi szempontból kifogás alá nem esik.”

Iparengedély Bencs Kálmán polgármester aláírásával

A nagy gazdasági világválság végén sokkal nehezebb volt érvényesülni, mint manapság. Fiainak és unokáinak úgy tanította: a vállalkozás az első két évben semmi hasznot nem hoz, már az is nagy eredmény, ha az első másfél-két évben nem termel veszteséget. Akkoriban egy-egy kocsmába három hónapig ingyen hordta a szódát, hogy véglegesen tőle rendeljék a fröccs egyik alapelemét, manapság az ilyesmi elképzelhetetlen a vállalkozók között. Dédapám évekig napi 14–16 órákat dolgozott, nappal szódát gyártott, kiszállította azt, éjjel pedig az elromlott szódásüveg-fejeket javította s meg kellett elégednie 4 óra alvással.

Tanúsítvány a víz minőségéről

A szorgalmas munkának meglett az eredménye: a vállalkozás az évek folyamán szikvízgyárrá bővült. Dédapám a telephelyét a Rákóczi utcáról áttette a Debreceni utca 5. szám alá, ami a jelenlegi Nemzeti Közlekedési Hatóság épülete. A II. világháború kezdetére dédapám vagyonos emberré vált, tanyái, gyümölcsösei, szántói, lovai, személygépkocsija volt. A kétkezi munkától sem idegenedett el, Nyíregyháza mellett, Mohos bokorban a tanya körül 10 holdon telepített gyümölcsöst, a barackcsemeték ültetéséhez szükséges sok száz gödröt gimnazista nagyapámmal ketten ásták ki. Nem tudták, mire termőre fordul, ingyen elveszik, államosítják.
A II. világháborút a szódagyár megsínylette, dédapám hosszú időt töltött a fronton, 1944. utolsó napjaiban tért haza. Ekkor a Nyíregyházi Ipartestület szikvízgyártás gyakorlására képesítettnek találta. A megszálló szovjet csapatok „gyárlátogatása” megmutatkozott a forgó- és termelőeszközök nagymértékű csökkenésén. Dédapám a „felszabadulás” után egyedül képtelen volt a gyárat újraindítani, így Ferenc, László öccseivel, Frankfurt, Reich és Jakabovics nevű társaival 1945 végén 6534 törzskönyvi számon alapította meg a régi üzem helyén az új gyárat, melynek ő lett az igazgatója. Ebből az időből birtokunkban van egy 1946-ban kelt határozat, amely igazolja, hogy dédapám szikvízgyáros minőségben teljesít közszolgálatot. Bár voltak alkalmazottai is, akkoriban a legtermészetesebb dolog volt, hogy a Nyíregyházi Közös Töltő és Kiszolgáló Telep igazgatójának mindkét fia segédkezett. Nagyapám, ifj. Gunyecz István gimnazistaként a napot egy lovas kocsi szóda kihordásával kezdte, s azután siethetett az első tanítási órára. Feladata nem volt egyszerű, a szódásüvegek rekeszes faládákban voltak, egy láda épp 24 kg volt, s azokat kettesével pakolta, hogy ne késsen az iskolából.
A vállalkozást számtalan nehézség hátráltatta, az akadozó alapanyag ellátás, az infláció. Egy alkalommal például nagyapám és öccse pár napra rokonlátogatásra mentek, de nem tudtak hazautazni, mert az édesapjuktól kapott egy koffer pénz pár nap alatt annyira elértéktelenedett, hogy a vonatjegyet sem tudták megvenni, dédapámnak kellett értük menni kocsival.
A vállalkozás a kitartó munka eredményeképpen dinamikusan fejlődött, tizenöt alkalmazottnak adott kenyeret. Dédapám állandóan a fejlesztésen gondolkodott, az 1940-es évek végén azt találta ki, hogy nemcsak egyszerűen szódát, hanem üdítőitalokat fog gyártani, az ehhez szükséges gépeket jórészt legyártatta. Nem is sejtette, hogy az Elnöki Tanács 1949. december 28-án meghozza az 1949. évi 20. számú törvényerejű rendeletet, amellyel államosították a 10 főnél többet foglalkoztató üzemeket. Pár nappal később ismeretlen, pisztolyos emberek keresték a gyárban dédapámat, aki munkáskötényben jött eléjük a gyár kapujához. A fegyveresek közölték, hogy a gyár e pillanattól a magyar állam tulajdona, s dédapámnak még azt sem engedték meg, hogy a felesége által ebédre készített szendvicsért visszamenjen, így anélkül hagyta el a gyárat, hogy szeretett és részben a két kezével gyártott gépeket utoljára megsimogathatta volna.
Dédapám ezek után már nem foglalkozott szódagyártással, gazdálkodásba sem foghatott, hiszen minden földjét, tanyáját, gépkocsiját, lovát, fogatát elvették, csupán lakóháza maradt meg, de a kommunista államhatalom oda is kényszerbérlőket telepített. Másik tanult szakmájában helyezkedett el, míg Ferenc és Rudolf öccsei a Sólyom utca 15. illetve a Nádor utca 16. szám alatt az 1980-as évek végéig gyártották kisiparosként a szódát. A szódagyártás tudománya csupán dédapám és nagyapám emlékezetében maradt meg. A rendszerváltás utáni kárpótlási törvény alapján dédapám nyolcvannyolcadik évébe lépve 133.000 Ft névértékű kárpótlási jegyet kapott az államosított szódagyárért.
A szódás Gunyeczek nem tűntek el nyomtalanul. Büszkeséggel tölt el, hogy amikor a Sóstói Múzeumfaluban járok, láthatom a Gunyecz-féle szikvízgyártó üzem gépeit, amelyek ükapámnak és dédapámnak kenyeret, a családnak megélhetést biztosítottak. Szintén a Múzeumfalu őrzi azokat a Gunyecz-feliratú szódásüvegeket is, amelyek egykor sok nyíregyházi ember kezében megfordultak. Felmenőimtől azt tanultam meg, hogy csak a magunk tehetségének kibontásával, kitartó és kemény munkával, valamint az Istenbe vetett bizodalommal érhetjük el céljainkat.

Gunyecz-féle szódásüvegek a Sóstói Múzeumfaluban
(Fotó: Boros György)

(Gunyecz Anna Piroska a nyíregyházi Jókai Mór Református Általános Iskola 6. osztályos tanulója. Dolgozatát a Város-és Faluvédők Országos Szövetsége által kiírt pályazatra nyújtotta be 2012. február 15-én. Pályamunkáját elismerő oklevéllel jutalmazták.)