HŐSÖK NAPJA 2015

„Hősök Temetője… sóhajtva köszöntlek,
Mint a síró szél a mennybolt csillagát…”

Tisztelt Emlékezők!

1914 októberének végétől nagy volt a közelben a sürgés-forgás. Ügyes és serény kezek azon fáradoztak, hogy mielőbb felépüljön itt egy barakk tábori kórház. Mert hiába remélték a háború gyors lefolyását, az elhúzódott és egyre több sebesültet, áldozatot követelt mindegyik oldalon. A háborúval különféle járványok is felütötték fejüket, amelyek ellen meg kellett szervezni a védelmet. Földrajzi helyzeténél fogva veszélyeztetett területnek számított városunk is, így bekerült abba a 14 településbe, amelyekbe a belügyminiszter megfigyelőállomások felállítását rendelte el. Ezek az állomások szűrőkórházakként működtek a fertőző betegségben szenvedő katonák kiszűrésére. Ezt a célt szolgálta a mintegy három hónap alatt felépített nyíregyházi barakk tábori kórház is, amely 3200 ágyával a 14 megfigyelőállomás közül az ötödik legnagyobbnak számított. 100 évvel ezelőtt már 2700 katonát ápolt és gondozott itt 23 orvos és 160 ápolónő.
Ha körbetekintünk, láthatjuk azt, amit a költő is látott:

„Mennyi kicsi fejfa, sírkereszt és sírkő,
Mennyi hősi név és mennyi sírhalom!”

A barakk-kórházban az orvosok, köztük például Dr. Jósa András is és az ápolószemélyzet mindent megtettek a betegek gyógyulása és felépülése érdekében, de akiket nem sikerült megmenteni, azoknak gondoskodni kellett az eltemetésükről. 1914/15 fordulójától már ezen a területen temették el a barakk-kórház halottait. A megsűrűsödő temetésekkel a sírhalmok száma csak egyre nőtt: „egy új, néma város keletkezett a hadak útja mellett”. 1915-ben, halottak napján már 800 sírt virágoztak fel, a következő év nyarán 1150-re nőtt a nyilvántartott sírok száma, míg egy utolsó kimutatás szerint a város 3044 katonasírjából 2781 volt a barakk-kórház melletti temetőben. A barakk-kórházba kerültek már nem ellenséges katonák többé, hanem a gyógyulásban bízó betegek voltak. Ezért is volt jó döntés az, hogy az elhunytakat nem különítették el sem náció, sem vallási felekezet szerint, hanem ahogyan ezt a korabeli hírlapíró is megfogalmazta: „együtt aludja örök álmát minden, e városban elhunyt hős katonája e honnak, csakúgy, mint a szövetséges, vagy ellenséges országoknak”. A költő szavaival:

„A Hősök halála: élők iskolája!
- Ádáz ellenségek voltak odakint 
S most olasz, oláh, szerb, orosz katonák 
Odalent mind békés, jó szomszédaink!”

A hősök napi megemlékezéseken felsorakoztatott nemzetek zászlóival is szeretnénk kifejezésre juttatni, hogy békésen alusszák itt örök álmukat a bosnyák, cseh, horvát, lengyel, magyar, montenegrói, német, olasz, orosz, osztrák, román, szerb, szlovén és ukrán nemzetek katonái.

„Nem pihentek itt Ti Hősök elfeledve,
– Még a legárvább se – siratatlanul!”

A városnak már a kezdetektől gondja volt rá és hazafias kötelességének tekintette, hogy a szülőföldjüktől távol, idegen földben pihenő hősi halottakra emlékezzenek. Balla Jenő polgármester kezdeményezésére már 1915-ben gyászünnepélyt tartottak a temetőben. A polgármester e szavakkal hívta az emlékezőket: „Jöjjetek el mindannyian, kiknek fájdalmaitok van s kik az elesett hősökre való közös emlékezésben a lelketekre nehezedő bánatnak enyhülését remélitek. Az Ő emlékeiknek megbecsülése a hálának legkevesebbje, mellyel azoknak tartozunk, kik a hazához való hűségüket életükkel, vagy kiomló vérükkel pecsételték meg.” A polgármester hívó szavát meghallotta a város társadalma és „nagy tömegekben” vett részt a megemlékezésen. Ezt követően halottak napjára időzítették a temetőbeli megemlékezéseket. 1925-től, amikor életbe lépett az 1924. évi XIV. törvénycikk, amely május utolsó vasárnapját a Hősök emlékünnepévé avatta, a halottak napi megemlékezések megmaradtak ugyan, de nagyobb jelentőségre tettek szert a Hősök napi ünnepségek. Május utolsó vasárnapján megmozdult a város polgársága, akik a katonaság, a cserkészek, a leventék, a hatóságok, az iskolák, az intézmények és az egyesületek képviselőivel a Bethlen utcán át vonultak ide, hogy közösen emlékezzenek a nagy háború halottaira, s merítsenek erőt a ma küzdelmeihez. 1926-ban olyan sokan vettek részt az ünnepségen, hogy a tudósítás szerint „a menet éle már kint volt a temetőben, amikor a katonazenekar még a Bethlen utcában játszotta a magyar indulókat”. Az utolsó híradás a Hősök temetőjében történő megemlékezésről 1943-ból származik. A második világháborút követően a temető a Hősök napi megemlékezésekkel együtt lassan a feledésbe merült. A Városvédő Egyesület, különösen annak agilis titkára, Dr. Fodor József kezdeményezésére az 1980-as évek végén a temetőt újra felfedezte a város. Megkezdődtek a temetőrekonstrukciós munkálatok majd 1997-ben a városi közgyűlés helyi védelem alá helyezte a temetőt. Az első világháború centenáriuma alkalmából a város a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Temetkezési Vállalattal karöltve szépen felújította, rendbe tette és díszkapuval látta el a temetőt. Hősökhöz méltó helyen pihennek az itt nyugvó katonák és örömteli, hogy a Hősök temetője ettől az évtől a Nyíregyházi Értéktár része is.

„Hősök Temetője: két szó… ezer érzés!
Hősök Temetője: Világpanteon!”

Ez a két sor, akárcsak a többi, korábban idézett versrészlet 1928 májusában egy hasonló Hősök napi megemlékezésen hangzott el ugyanitt, ugyanennek az emlékoszlopnak a tövében. A költő Deési Sándor Világpanteonnak nevezi a Hősök temetőjét. Panteon – a szó eredeti jelentése szerint „összes istenek temploma”, de a 20. századtól a köznyelv már a kiemelkedő személyek csoportjaira is használja. A Panteonba a munkásságukért leginkább tisztelt személyek kerülhetnek. Igaz-e ez az itt eltemetett férfiakra, akiknek talán egyetlen kiemelkedő tettük a haláluk volt? Miért övezi őket tisztelet és miért zarándokolunk el ide minden év májusában, hogy emlékezzünk és novemberben, hogy mécseseket gyújtsunk a síremlékeik fölé? Az itt eltemetett férfiak a nemzetiségüktől függetlenül hősök mindannyian. Hősök, mert a hazájukért haltak. De hagy merjem feltenni a kérdést: vajon akartak-e ők hősök lenni? Nem jobban szerették volna a saját otthonaikban látni, ahogy felnőnek gyermekeik? Megöregedni az életük párjául választott asszonyaikkal, s majd megpihenni az anyaföldben? Bizonyára ezt szerették volna, de a történelem másképp rendezte életüket. Hadba vonultak, harcoltak a frontokon és most itt nyugszanak távol otthonaiktól. Ők már megtették, amit megkövetelt a haza, a mi dolgunk pedig az emlékezés és az emlékeztetés, hogy tetteik ne menjenek feledésbe soha! Ezért vagyunk most is itt, hogy az emléküket idézzük, hogy majd tisztelgésre hajtsuk meg fejünket egy pár pillanatig, hogy aztán majd emelt fővel induljunk innen tovább, ki erre, ki arra. Felemelt fővel merítsünk erőt az ő hazaszeretetükből és a hazáért hozott áldozataikból. Váljunk hősökké mi is!

„Mert a Hősök Napja nem Halottak Napja!
Akik itt pihennek, halhatatlanok!

Nyíregyháza, 2015. május 31.

(A fotók forrása: nyiregyhaza.hu)